Próbálok visszaemlékezni az elejére, amik testileg és lelkileg a legnehezebbek volt, de ezeken is mind
túl vagyok, mert ezt a legnehezebb megszokni, hogy alig szokom meg valamit, rögtön meg is változik.

Szóval ilyenek voltak:

Fájt és le volt tapadva az összes izmon a jobb oldalon, miután kijöttem a bénulásból, nem nyugalmi állapotban, de ha csináltam valamit. Ez fokozatosan, és sok tornával jobb lett.

Arról a szintről, hogy mindent én döntöttem el, lementem arra, hogy a világon semmit, ez nagyon szar volt, de ez is sokat javult mára, ami gyakorlatilag azon kívül hogy nem dolgozom, felment oda, hogy de azon kívül minden mást csinálok, el is megyek akárhova, jönnek is hozzám.
Ez rengeteget számít, mert a külvilág húz vissza magához.

Úgy bántak velem, mint egy gyerekkel vagy egy hülyével, holott nem voltam az. Mert az agyam tudta, mit akarok mondani, vagy csinálni, csak a testem nem. Jó, tudom, hogy olyan volt a helyzet, de megélni szar volt.

Hogy nem figyelnek rám. A mai napig érzem, csak nem annyira, hogy amit mondok, arra nem figyelnek úgy, mint s.e (stroke előtt). Ki kell várnom a sorom, csak utána foglalkoznak velem, hogy a fontos dolgokat megbeszélték. Ez mindenkire igaz, de szerintem észre se veszik, ha beteg vagy, nem vagy egyenrangú, ezt nehéz megszokni, ezért is akarok mielőbb meggyógyulni, hogy ez megváltozzon.

Hogy az alapvető szükségleteimet is nehéz ellátni (az elején még pelenkázak, fürdettek, öltöztettek, mert még ez sem ment), de onnantól, hogy ellátom magam, ez oldódik. Az embernek a méltósága is oda lesz az ilyesmitől.

Hogy az emberek sajnálnak. Igazából leszarom az embereket, mindenkinek megvan a maga baja. De még így is törődöm velük annyira, hogy lássam, sajnálnak, ami csak visszahúz, és az elejétől nem szeretem.
Nincs ilyenekre szükségem, de a bátorítás jój jön.

Hogy mindenért keményen meg kell dolgozni. Azért is fáradok el jobban, még most is, mert mindenért, ami természetes volt, most meg kell dolgoznom kőkeményen. Azért nem alszom délután, mint régebben, meg amúgy is jól alszom éjjel,  de fáradok.

Az emberekkel való kapcsolatom átalakul. Azért mondom így, mert ez egy folyamat. Most 4. hónapja, hogy stroke-ot kaptam, aki ezalatt nem is keresett meg, az menjen is, arra nincs is szükségem. Hála Istennek, ilyenből kevés van, több az aggódó ember. Ma ezen poénkodtunk, hogy még ha akartam volna, akkor se tudtam volna meghalni, annyian akarták/akarják, hogy felépüljek.
Sokkal türelmesebb, megértőbb és kevésbé ítélkező lettem hozzájuk, mert én meg amúgy senki se lát rá, milyen úton mentek végig, míg azok lettek akiket én ismerek, minthogy engem is bárki elítélhet a múltban történt dolgok alapján, de azok már nem léteznek már, más ember vagyok. De igazából nem érdekel. Ami már korábban is megvolt, az most felerősödött, vagyis hogy nem ragaszkodom, csak kevés emberhez, aki akar, jöjjön tárt karokkal várom a baráti körömben, de negatív emberekre nem vagyok kíváncsi, engem ne húzzanak le.

Hogy nagyon szűk volt a világom, a mozgásterem, ami egyre nő.

Néha elkap még az önsajnálat, de már egyre ritkábban.

Az érzékenység és a szomorúság. Említettem már, hogy sokat sírtam. De amilyen majomszeretős, ölelkezős ember voltam, most annyira tartózkodom ezektől. Nem azért, mert hú de kemény lettem, hanem pont az ellenkezője miatt, mert egy kis érzelem kinyilvánítás is sírásba torkollhat nálam.
Nem akarok annyit bőgni, tiszta hülyének érzem magam miatta. Kevesebbet mosolygok, de azt szoktam mondani, minek örüljek? Majd örülök, ha okom van rá.

Az alultájékozottságot támasztja alá az is egyénként, hogy nincs találat semmilyen stroke-al kapcsolatos kifejezésre az index fórumon, ahol amúgy mindenre van. A google-ban sincs sehol a blogom, pedig stroke- osoknak írnám ugye... Ezért kérném, hogy mindenki, aki olvassa, adja tovább az ismerőseinek, sose lehet tudni, kin segít.

Ma hallottam az alábbi történetet, egy filmben, engem megfogott.
A hernyóban, a tudósok sem tudják, hogyan, de egyszer csak megjelennek az úgynevezett imágó korongok, azt jelezve a hernyónak, hogy ideje pillangóvá válni.
A hernyó sejtjei megtámadják ezeket, mintha azt mondanák, mi szeretünk hernyók lenni, húzzatok el imágó korongok. De nem adják fel, növekednek, és átveszik a hernyó sorsának irányítását. Míg a végén a hernyó mégis pillangóvá válik. És ezért nem kell félni, mert minden rendben lesz.


Ma volt nálam egy természetgyógyász, akit régóta ismerek. Fülakupunktúrát csinált nekem, angyalkártyát húztam, ami nagyon jó dolgokkal kecsegtetett, energiával gyógyított, és elkérte a születési dátumom, hogy az alapján számmisztikázzon.
Amúgy szoktak nekem ilyet csinálni, és a kártya szerint 1-es évem van, ami az újrakezdés éve. Hát jól újrakezdek mindent, az biztos :)

A természetgyógyász azt is mondta, hogy igyak gyógyszertárban kapható 3%-os hidrogén-peroxidot, fokozatosan növelve a mennyiséget 20 cseppig, de amúgy pár cseppet vízben feloldva igyak, van ennek a pozitív hatásairól egy könyv is, azt is elhozta (http://www.libri.hu/konyv/kovacs_jozsef.a-hidrogen-peroxid-az-eltitkolt-gyogyszer.html). Megtölti a sejteket friss oxigénnel, hasonló a tegnap említett oxigénterápiához.

És most sziasztok, mert megyek ruhát venni, amit mindig is élveztem :)

Ha érdekesnek találod, amit olvastál, lájkold a blog facebook oldalát, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg.