Mi elvből nem adunk hálapénzt a családban. Ezért is utálom annyira az egészségügyet. Az inkább betegségügy. Addig vagy biznisz, amíg beteg vagy, és meg lehet csapolni. Utána már senkinek nem vagy üzlet. És azért, hogy normális ellátást kapj, nem kéne plusz pénznek járnia. Orvosnak lenni hivatás, és nem napszámos meló. Aki pénzt fogad el, vagy el is várja azt, az engem ne kezeljen. Mert olyan lett, mint egy hentes, aki jattot kap, ha szépen dolgozik. Én nagyon jól tudom, hogy kevés, egyre kevesebb itthon az orvos, és a nővér, és akik vannak, azok túl vannak hajszolva, és nyugati társaikhoz képest alulfizetve.

Mégis az erről a véleményem, hogy az ember máshonnan egészítse ki a keresetét, ha kevésnek bizonyul. 10 éve manikűrös-pedikűrös-talpmasszőr voltam, emlékszem, hogy örültem a jattnak, azt a munkám elismerésének tekintettem, de soha nem vártam el. Nem bántam másképpen azokkal, akik nem adtak, inkább megértettem, hogy nekik is elveik vannak ezzel kapcsolatban. A munkámra amúgy is rászámoltam az anyagköltségen felül a bérleti díjat a helyért, és a munkadíjat is. Abban pedig benne foglaltatott a munka, amit elvégeztem. Nem kalkuláltam be a bevételembe, tehát ha jött, az talált pénz volt. És ha nem volt elég, vállaltam plusz munkát, fusit.

Akkor miért van az, hogy kimondva-kimondatlanul elfogadjuk, beletörődünk abba, hogy itthon így működnek a dolgok? A bruttó fizetésünk 40%-a megy el mindenféle költségre, aminek a jó része a Társadalombiztosítási járulék. Ez akkor pont arra elég, hogy életben tartsam vele az egészségügyet? Néha még most is csinálom, hogy olyan dokihoz megyek, akiről konkrétan tudom, hogy elvárja a hálapénzt, és én azért sem adok semmit. Régen is előfordult, és most is, hogy nem kaptam meg a megfelelő ellátást, mert nem fizettem pluszban. Az ilyen sztoriknak, ahol az orvos pénzt fogad el, vagy egyenesen kér, se szeri, se száma. Egyes orvosoknak már előre lehet tudni a tarifáját a betegtársaktól, és szóbeszédből.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy én soha nem adtam pénzt. Akkor sem, ha tudtam, hogy elvárják. Apró ajándékokat volt, hogy adtam, de azokat azért kapta bárki, mert elégedett voltam a munkájával, és ezt egy aprósággal ki akartam fejezni. És nem azért, mert ha nem adok, nem látnak el rendesen. Ez egy agyrém! Az orvosok nem erre esküdtek, és nem tudom, hogy néznek a tükörbe, amikor sokszor kispénzű, öreg, beteg emberek kuporgatott pénzén jutnak el mondjuk egzotikus nyaralásokra. A nővérekkel/ápolókkal/egyéb egészségügyi dolgozókkal ez már ritkábban fordul elő, és a lépték is sokkal kisebb. Pár száz forint, egy tábla csoki alkalmanként még épp belefér a plusz figyelemért, a baj akkor van, ha ez elvárásba megy át.

Én ezzel nem tudok megbékélni. Ti hogy vagytok vele?

Ha érdekesnek találod, amit olvastál, lájkold a blog facebook oldalát, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg.