Májusban voltam annál a neurológusnál, aki a jelek szerint valóban törődött a felépülésemmel, és egy laborvizsgálat alapján - melynek eredményét én az internet segítségével alaposan kielemeztem - , a gyógyszereim csökkentését, majd  elhagyását rendelte el. A vérhígító persze maradt, azt már mindig szedni fogom, ugye. De ezen kívül fontos dolog történt, amit mérföldkőnek fogok fel a gyógyulásom szempontjából.

Ez az orvos elküldött ugyanis 15 alkalom gyógyfürdőzésre, ezt én kértem, hogy kiderüljön, tudok-e úszni (már megint tudok). Erre a célra jobb lett volna ugyan az úszómedence, de azok majdnem mind létrásak, és én attól tartok, kifelé bajok lennének a létrán a kijövéssel, ugyanis nem vagyok biztos benne, hogy elbírnám magam, és stabilan ki tudnék mászni a medencéből.

Emellett 10 alkalom gyógytornát, és 10 alkalom fizikoterápiát (árammal ingerlik a lusta izmokat) is felírt. Ezeket reumatológus írhatja fel, hát az kalandos volt, ahogyan ez megtörtént.

Úgy jöttem ki a nő rendelőjéből, hogy büszke voltam magamra, amiért nem csaptam le. Szabályszerűen ordítva oktatott ki mindenről, és azt éreztette velem, hogy mit akarok én, a kis hülye, tudatlan beteg, hogy kérdéseket merészelek feltenni, és esetenként ellent merek mondani neki, aki harmincon éve ezt csinálja (és bele is fásult, teszem hozzá). Elég ha annyit mondok róla, hogy szerinte az a baj, hogy a betegek egymást próbálják gyógyítani, és nem a remek orvostudományra hagyatkoznak, valamint szerinte Magyarországon jó az utógondozás is, hát hiszen én is hogy felépültem. Hát erre nem mondanék semmit, mert a véleményen minden formában ordenáré lenne. Végül megpróbáltam a suttyó stílusán túllépve megkapni, amit akartam, és ez sikerült is; úgy fogom fel, hogy ez volt az ára.

Kb. másfél hónap, és hajnali felkelések után végül befejeztem mindent, ami elő volt írva, annyira nem merülök bele az elmesélésükbe, mert elég unalmasak voltak.

A fürdő, ahova jártam, lépcsős, de egyáltalán nem akadálymentesített, pedig ugye azoknak lenne rá a legnagyobb szükségük, akinek mozgásszervi problémáik vannak. Összességében én eredménytelennek ítélem, ülnek az emberek a gyógyvízben, és várják a csodát. Nem az én stílusom, ismerhettek.

A fizikoterápiáról, és a gyógytornáról vegyes érzésekkel távoztam, de arra koncentrálok, amit profitáltam belőle. 1,5 éve nem tudtam kinyújtott lábbal felemelni a lábfejemet, és a fizikoterápiának köszönhetően már megy (Ott megkérdezték egyébként, hogy hogy lehet az, hogy ide senki nem küldött el engem előbb? I love magyar egészségügy). A gyógytornász ennek ellenére akármilyen kedves volt, sikerült elvennie a kedvem, ugyanis szerinte 1 év után nincs számottevő fejlődés. Csak azt nem értem, hogy akkor 1,5 év után hogy fejlődhettem szemlátomást... Mentségére szolgáljon, hogy ajánlott egy nagyon jó módszert a további fejlődére, a TENS készüléket. 20.000 Ft volt ez a kis gép, és irányzott áramütésekkel stimulálja az izmokat, pont mint a fizikoterápia. Nagyon hasznos kis szerkezet.

Sokan mondják, hogy javul a járásom, ez szemmel látható, és már a kézírásomat is megdicsérték, hogy milyen szép. 2 kézzel gépelek már mindig, és ha nem fáradt a lábam, alig sántítok, csak nagyon figyelve lehet megmondani. Persze én azért érzem belül, hogy fárasztó, de ez már az én dolgom. Jönnek időnként a visszajelzések, hogy segítséget nyújt a blog a szertettük felépülésében. Magyarország egyik legnagyobb kereskedelmi TV-csatornája is megkeresett, hogy beszélnék-e az új egészségügyi műsorukban a stroke-ról.

Anyu szerint egy 30 éves nőnek még annyi dolga van, hogy nem az kell hogy legyen az elsődleges cél, hogy ne látszódjanak egy betegség nyomai. Ezt a lécet már megugrottnak tekintem. Az elkövetkezendő időkben azon dolgozom majd, hogy érezhető se legyen, azon felül, hogy nem látható a betegség.

Ha érdekesnek találod, amit olvastál, lájkold a blog facebook oldalát, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg.