Száznegyvenhatodik bejegyzés - A stroke anyagi oldala

Általában nem szeretünk a dolgok anyagi oldaláról beszélni. Én sem szeretek, ezért nem írtam eddig erről. Nyilván minden súlyos betegségnél ugyanez van, de a a stroke témában vagyok otthon, úgyhogy ebből a szemszögből írom le.

Manapság egyre több aktív korú dolgozó ember kap stroke-ot. Paradoxon számomra, hogy akkor miért lehet azt hallani, hogy kevés a dogozó ember itthon, egyre inkább elöregszik az ország. Miközben a stroke a 3. leggyakoribb halálozási ok, és az 1. számú ok, amely a felnőtt emberek rokkantságához vezethet, és a családra is nagy terheket ró.

Nem értem, miért nem azzal foglalkozik az orvostudomány, hogy megelőzze ezt a szörnyű betegséget. Nincs pénz. Oké. De arra van, hogy a betegeket hónapokig ápoljuk, és utána is járadékot fizessünk nekik, mert hogy dolgozni nem tudnak? Egy csomó aktív korú embert vonnak ki így a forgalomból, aki amúgy értékes tagja lehetne a társadalomnak. Persze, az idősebb emberek is, de most a fiatalokról van szó.

Vegyük az én példámat. Aktív, dolgozó korú ember vagyok. A stroke 8 hónapra kivont a forgalomból, ezzel még elég olcsón megúsztam a többi stroke-os társamhoz képest.  Ennyi időbe telt, amíg mankó nélkül tudtam járni. Aki tudja, milyen a stroke, az tisztában van vele, hogy ez még korántsem jelent gyógyulást. Javulást jelent, most, 2 évvel a stroke után sem tekintem magam gyógyultnak, "csak" 90%-osnak.

Amíg otthon voltam, leszázalékoltak volna, hogy ha egy bizottság előtt minél szerencsétlenebbnek mutattam volna magam. Mire eléjük kerültem volna, már lábra tudtam állni. Az akkori gyógytornászom szerint mát túl "jól" voltam, hogy megadják a maximum 70.000 Ft-ot egy hónapra. Úgyhogy akkoriban 1 átlagos fizetésből éltünk ketten. Nem panaszkodtam senkinek, de jó lett volna, ha külön kezeléseket legalább támogatta volna a TB. 15 éves korom óta fizetem, mióta diákmunkás voltam. Ennyit talán megérdemeltem volna.

 

vocational-rehabilitation-574.jpg

 

Sokkoló, hogy onnantól kezdve, hogy leterít egy súlyos betegség, mennyire tesznek rád. Az Állam, első sorban, mert nem hajtod már a malmukra a vizet. Sokan azt hiszik, a stroke-os lemegy amőba szintre, le lehet mondani róla. Abban a 8 hónapban megtanultam, hogy olyan nem létezik, hogy utógondozás. És én még tényleg szerencsés voltam. A háziorvosomnak köszönhetően, aki 8 éves korom óta ismer, járt ki hozzám házhoz gyógytornász.  De ezen felül mindent mi fizettünk.

Pedig ha a rehabilitációt jobban támogatnák, nem esnének ki adott esetben évek a munkaképes ember életéből. Én a közelmúltig azt hittem, hogy az én rehabilitációm és utógondozásom finoman fogalmazva hiányos volt. De az utóbbi időben egyre több olyan sztorit hallok első kézből, amit nem is akarok elhinni, és még szerencsésnek érezhetem magam.

A stroke esetében köztudomású, hogy a beteget HALADÉKTALANUL el kell kezdeni gyógytornáztatni. Ehhez képest több hónapos várólistáról beszélnek nekem a többiek a rehab kórházakba, főleg vidéken. Olyan nonszensz "szabályokról", hogy addig nem veszik fel a beteget, amíg nem tud magától felülni. Ilyenkor arra gondolok, hogy én éppen csak lélegezni tudtam magamtól, amikor rehabra kerültem, nem hogy felülni. Innen tudom, hogy nekem jó helyem volt. Vagy a napidíjak, amiket kérnek, hogy a beteg a kórházban maradhasson egyáltalán. Pedig van TB-je.

Ez mind a pénzről szól, tudom. Meg arról, amit az egyik stroke-os társam mondott, hogy rengeteg egészségügyi dolgozó vándorolt ki külföldre. Meg arról, hogy az egészségügyre nem költenek eleget. Ezekkel mind tisztában vagyok.

DE! Miért vagyunk úgy meglepődve, hogy milyen egészségtelenül élünk, és mennyire betegek vagyunk, ha azért nem tesz eleget az állam, a média, stb., hogy ne így legyen?

 

 

Ha érdekesnek találod, amit olvastál, lájkold >>a blog facebook oldalát<<, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg.

Ha tetszett, nyomj egy TETSZIK-et a cikk végén.

Ha stroke-os beteg, hozzátartozó, vagy segítő vagy, pedig csatlakozz >>a támogató csoportunkhoz<< a facebook-on!