Én mindig is imádtam sminkelni. Jól is csináltam, csináltam esküvői sminket, szalagavatóra festettem ki lányokat. Vallottam ,hogy egy jó smink a csúnya nőből szépet tud csinálni, a szépből még szebbet. És ezt addig ismételgettem magamban, és a külső nyomás olyan nagy volt, hogy szépnek kell lenni, hogy végül elhittem: smink nélkül nem is vagyok szép. Ha leszaladtam a boltba, akkor is kellett egy kis púder meg szempillaspirál, vagy legalább egy nagy napszemüveg, ami takarja az arcomat. Sokféle kencét, és drága sminkcuccokat használtam naponta, és amikor valaki smink nélkül is megdicsért, hogy szép vagyok, azt hittem, csak udvarias.

Aztán jött a stroke. Jó ideig nem tudtam használni a jobb kezemet, a ballal meg persze ügyetlen voltam. Úgyhogy egyáltalán nem tudtam sminkelni. És az utcára ki kellett menni, tehát muszáj volt hozzászoknom a természetes kinézetű arcomhoz, amin jobban látszik a napi hangulatom, az érzésem. De ez valahogy nem annyira érdekelt értelemszerűen, amikor járni tanultam. Teltek-múlta a hónapok, és és úgy, ahogy van, leszoktam a sminkelésről. Megtanultam szeretni az arcom, mert muszáj volt. Aztán, ahogy bal kézzel egyre ügyesebb lettem, azzal is megtanultam sminkelni, hiszen a technikája "bennem volt". De már csak light sminkeket csináltam, mert nem tudtam elviselni magamon többet, elszoktam tőle. Majd a jobb kezem is felfejlődött annyira, hogy azzal is újra tudtam sminkelni. Ma már egyszerűen megoldom, az arcom bal oldalt bal kézzel a jobbat jobb kézzel festem ki. De már nem minden nap, és közel sem olyan erősen. Megtanultam, hogy smink nélkül is vállalható az arcom, és azzal is ugyanaz vagyok, csak színesben Már nem úgy használom, mint egy pajzsot a külvilág ellen, mert holott továbbra is sebezhető vagyok, már tudom, hogy fel tudok állni, kitartást és bátorságot tanultam bárkivel és bármivel szembenézni.