Ez a kérdés mindig is foglalkoztatott, hogy őszinte legyek; de a stroke-om óta bárhogy is küzdök ellene, nagyon idegesít. Előtte is bámultak az emberek, és előtte is zavart, noha nagy filózások árán úgy gondolom, megfejtettem, ez miért lehetett.

Én soha nem voltam egy vékony lány, és az emberek szeretnek sztereotípiák szerint skatulyázni. Azt gondolják (mert nyilván ebből van több), hogy aki kövér, az kötelezően egy otthon ülő, lusta, zabálós valaki. Pedig én mindig egy jövő-menő, rohangálok-intézkedek típusú, aktív csaj voltam, és a nehéz ételekről is évekkel ezelőtt leszoktam. Hogy akkor miért vagyok mégis kövér? Mit tudom én! Mert erre van hajlamom, ez is olyan, mint a stroke...

E mellé viszont (és tényleg nem beképzeltségből mondom, csak sok az ilyen irányú visszajelzés) jól is néztem ki, mindig is szerettem törődni magammal, így mindig feltűnő jelenség is voltam. Az emberek szemlátomást nem tudtak mit kezdeni a látvánnyal, hogy egy kövér csaj jól is nézhet ki.

Ez már 2 ok volt arra, hogy gátlástalanul bámuljanak, mint borjú az új kapura, és én ezt néha élveztem is, sőt viccesen fogtam fel.

Aztán jött a stroke, és én az emberek tekintetét kifejezetten rosszindulatúnak tulajdonítottam. Sokáig nem tudtam megbarátkozni azzal, hogy nem mehetek sehova a lesajnáló tekintetek nélkül. Igyekeztem nem törődni velük, hiszen ugyanúgy tömegközlekedtem, mióta újra tudok járni (még a mankós korszakomban is); és mentem mindenhová, ahová csak tudtam. Mégis mind a mai napig feszélyez az érzés, hogy engem néznek, és nem tudom az okát.

Már sokat faragtam magamon ezen a téren, azzal, hogy próbálom megfejteni az okát, és a helyükbe képzelem magam. Mindannyiunkat úgy tanítottak, hogy nem illik bámulni, bármilyen furcsaság is van az illetőn, ha egy ujja hiányzik, vagy taknyos az orra, odáig, hogy bármilyen oknál fogva kerekesszékbe kényszerült. És mivel a tiltott gyümölcs a legédesebb, a bennünk rejlő gyerek azért oda-odapillant titokban. Én is pont ilyen voltam, kár is lenne tagadni. Mert ami más, mint mi, az nem normális. De mi az, hogy normális?

A társadalom, a média, és a mi ideális elképzelésünk a "tökéletes" emberről együttes erővel szakad ránk, és igyekszünk belepasszírozni magukat ebbe a "hibátlan" képbe. De mikor vesszük észre, hogy tökéletes ember NINCS?
Mindenki küzd a saját "démonaival", csak lehet, hogy az nem olyan látványos. Az a nő, akit irigyelünk, mert számunkra tökéletes a teste, komplexusos a vélt, vagy valós hurkái miatt. Az a férfi, aki remekül néz ki, kedves, és még hetero is, komplexusos, mert szerinte kicsi a pénisze az elvárthoz képest.

Estig tudnám sorolni, hogy az embereknek mennyi bajuk van magukkal, és FÉLNEK, nehogy még ez is megtörténjen velük, hogy korlátozva lesznek a mozgásban. FÉLELEM, ez a kulcsszó, hát ezért bámulnak. Mert úgy gondolják, ezzel ők nem tudnának együtt élni. Más kérdés, hogy nem tudhatják, hogy én folyamatosan fejlődöm, és a sántításom, meg az, hogy néha furán mozdul a kezem; átmeneti állapot csupán.

Úgyhogy lassan visszakerülök a kiindulási állapotba, hogy azt hiszem, azért néznek, mert tetszik nekik a látvány. Szokatlant, nem átlagosat látnak, így persze, hogy megbámulják. A sántítás meg csak egy mellékzönge, amin elgondolkodnak pár pillanatig, aztán már el is illan a gondolat. Akik ismernek is, azokban meg jobban megmarad az a kép, mit vettem fel aznap, vagy hogy jó érzés töltötte-e el őket, miután elbúcsúztunk.

Így ma már igyekszem büszke lenni arra, hogy néznek. "Nézzetek csak, ilyet még úgyse' láttatok'" Mert bizony nem láttak olyat, hogy egy szép, fiatal, nagy darab lány kevés nyommal felépüljön egy halálos betegségből. "Guvadjon is a szemetek, mert nekem már nincs lehetetlen". Jól kitoltam a NORMALITÁS határait, és van rá esélyen, hogy valóban boldog legyek.

Ha azt tanulnák a gyerekek, hogy a NORMÁLIS határaiba sokkal több minden belefér, felnőve nem lenne nekik kellemetlen olyannal találkozni, ami bármilyen okból más, mint ők. Tudnák kezelni a helyzetet, és elérni, hogy a másik se érezze magát rosszul.

Van, ahol ez működik. Nem itthon, persze...

Ha érdekesnek találod, amit olvastál, lájkold a blog facebook oldalát, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg.