A buli jól sikerült, de másnapra vízhólyagos lett a nagyujjam alja, a terheléstől. Itt egy kép róla.

Esténként kimegyek sétálni egyedül a mankóval, tegnap 5 sarkot sikerült menni, a szomszédok, akiket eddig nem is ismertem, beszélgetni kezdtek velem az utcán, bátorítottak. Ma 6-ot mentem, mindig egyel fogom növelni a távot.

Néha azért elkap még a szomorúság. Pár percig tart, azt mondják, a post stroke depresszió velejárója, dehát könyörgöm, jó hogy szar a kedvem (általában nem az) hát alig tudok mozogni. 

Kérdezték tőlem hogy mi foglalkoztat.

Egy nap csak 24 órából áll, és még így is, hogy nem dolgozom. Napirendet kell csinálnom, nincs mese.
Annyiféle gyakorlat van, mindig írok, olvasok valamit, nem tudok a seggemen ülni, na.
Nem is én lennék, sose tudtam.  A rossz tulajdonságaimból és szokásaimból nem sok maradt.

Azon szoktam gondolkodni és most már 3 hónapja, ha egyre ritkábban is, de mindig jön egy példa, hogy milyen kurva szerencsés vagyok így is.
Sokan jártak rosszabbul mint én, még ha szar is most, nem lehetetlen felgyógyulni.

Most se értem pontosan, mégis mit csinál ez a betegség, csak sejtéseim vannak, bújom a netet, hogy kiderítsem.


Nekem az egyik legnagyobb érvágás, hogy nem lehetek önálló. Nekem is van szar kedvem amikor elvesztem a reményt.
Nem tudom, mi a rosszabb, ezt ép ésszel felfogni, vagy agysérülést szenvedni.

Hívőbb lettem, de továbbra sem akarok tagja lenni semmilyen felekezetnek, viszont azt most már tudom, hogy valaki egyszer úgy
elveheti az életet, ahogy adta. Nem sok múlik rajtunk. Ami igen, megtesszük, jó esetben, de ez nem sok.

Ezen felül, a szeretet tényleg gyógyír mindenre. Ma nem itt tartanék, ha nem lenne ilyen családom, és barátaim.
A sírás jót tesz. Én aztán jó sokat bőgtem. Az elfojtás nem segít, ezért nem vagyok híve a nyugtatóknak sem.
Jöjjön csak ki, ami ki akar jönni. Az egyik betegtársam a kórházban, akinek ez volt a baja, de soha nem jött ki a bénulásból, azt mondta erre, ő is úgy sírna egy jót,
de az antidepresszánsoktól amiket szed, nem tud. Most már elárulhatom, hogy összesen kb, 3 hétig szedtem nyugtatót, antidepresszánst egyáltalán nem,
lehet, hogy könnyebb így kezelni a betegeket, de kösz nem. Így is elég szarral mérgezem magam muszájból.

Előtte se voltam rossz ember, de most, ha lehet, jobb lettem. Aki voltam, az lett az ellenség, a rossz ember. Mert ok nélkül ezt nem kaptam volna meg.
A bölcsek azt mondják, még ezelőtt az életünk előtt magunk választjuk meg, hogy mit vállalunk erre az élere, azt is csak olyat, amit bírunk.
Tehát kibírom ezt a rohadt betegséget, mert képes vagyok rá.


Néha egyébkét utálom ezt, és még így is unom, hogy van, ami lefoglal, és érdekel, de
akármeddig jutok, mindig az az érzésem, hogy senki sem tud követni. A hajdani betegtársaim már fényévekre vannak tőlem,
 a stroke-on átesettek között sem érzem már jól magam, mert mentálisan mindenképp lehagytam őket, ha fizikailag még nem is.
Mintha a lényeget csak nagyon kevesen értették volna meg, hogy ami nem megy szépszerével, menni fog erőszakkal.

Ide kívánkozik egy mondás Bob Marley-tól, már ismertem, de most fogom fel.

"Nem tudod, milyen erős vagy addig, amíg erősnek lenni az egyetlen lehetőség."


Most azon vagyok, hogy minden lehetséges eszközzel elkerüljek egy következőt, és felgyógyuljak ebből.
1 évet mondanak, amíg teljesen jól  nem leszek, addig teszem, amit lehet, és kell, most ez lett a dolgom.

Az is szörnyű érzés, hogy mennék, de nem tudok, meg az is, hogy semmi a világon nem múlik rajtam. Jó, egyre több minden, de ezek csak csontok.
Vissza akarom kapni a régi életem, ami még a nehézségekkel együtt is jó volt. De csak morzsánként kapom vissza, úgy látszik.
Keményen meg kell érte dolgoznom.

Azt mondják, nem maradok le semmiről, én mégis úgy érzem, hogy igen, mintha állnék, az élet, ami közben folyik, meg elsuhanna mellettem.
Sok dolgom van még, amik már nem is tűnnek olyan nagy feladatnak, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még mindig itt vagyok, ami nem törvényszerű, ugye.

A legújabb felfedezésem amúgy, hogy a lépcsőn ülve milyen jó gyakorlatokat lehet végezni, pl. a bokát mozgatni, vagy a kart nyújtani.
Sokat vagyok egyedül, van időm gondolkodni. De nem bánok semmit, erre jutottam. Most nem történne ez velem, és nem lehetnék más ember.
Nem is lehetett volna semmi sem másképp, még ha küzdöttem volna is, ide jutok, mert így kell lennie.

Egyébként, ha ez a betegség türelemre, megfontoltságra int, ami sose volt bennem, akkor vajon miért olyan természetű, hogy ilyen aktív legyen az ember?

Na, erre nem ma fogunk választ kapni, és eleget olvastatok már :)

Ha érdekesnek találod, amit olvastál, lájkold a blog facebook oldalát, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg.