Százhuszonhetedik bejegyzés - Ő
Ne mesélek túl sokat magunkról, mert nem tartozik ide, de akit érdekel, annak privátban szívesen beszélek a kapcsolatunkról. Annyit mégis elmondok, hogy nem lehetett mellettem a stroke idején, és utána nem ápolhatott, mert nem magyar, és nem itt él. És jobb is volt ez így. Lélekben viszont rengeteg támogatást kaptam tőle, és 1 percig sem fordult meg a fejében, hogy elhagy, pedig én igazán megértettem volna, ha nem akar egy beteg nővel maradni.
3 dolog mégis ide kívánkozik róla:
- Ez a blog nélküle soha nem jött volna létre. A stroke utáni első 2 hónapban ugyanis gyűlöltem a betegséget, nem értettem, hogy miért pont én? Ő eközben folyamatosan képezte magát a témában, és küldte át nekem minden nap az ezzel kapcsolatos írásokat, amiket talált. Soha egyszer se nézett rám furcsán, nem futamodott meg. Én még az intenzívről is minden nap küldtem neki a hangüzeneteket, később mondta csak el, hogy nem is értette őket, de hallani akarta a hangomat. Az első cikkeket ő ihlette, mint ahogy a blogot magát is. Mert miután hazakerültem a kórházból, meguntam, hogy folyton különböző cikkekkel bombáz, és ezért elkezdtem elolvasni őket. Aztán a többit tudjátok :)
Annyiszor hallottam tőle, hogy milyen erős vagyok, hogy a végén én is elhittem :)
Itt épp annak örülünk, hogy kiengedtek a kórházból.
- Amikor megkaptam a stroke-ot, hallotta a hangomon, hogy valami nem stimmel, és felhívta a húgomat, hogy elmondja neki. Ő aztán nem hagyott egyedül, és mentőt is ő hívott hozzám. Kettőjüknek köszönhetem az életem. Jó családot választottam :)
- Ő volt az elsődleges inspirációm arra, hogy felépüljek. Az első pár napot leszámítva az intenzíven, minden áldott nap beszéltünk. Esténként attól volt hangos a kórterem, hogy mi Whatsapp-on üzengettünk egymásnak. Tartotta bennem a lelket, és én a kórházból is felhívtam Skype-on, hetente többször. Emlékszem, mindig nagyon vártam az olyan napokat, amikor láthatom. Félig béna voltam, de ha láthattam, semmi bajom nem volt. Erőt adott egy olyan közös életről szőtt álom, amit a betegség keresztülhúzott, legalábbis egy időre.
Persze erős túlzás lenne azt mondani, hogy csak miatta gyógyultam meg. Persze, hogy nem. Sok-sok ember segítsége, szeretete, és a tulajdon makacs, de tevékeny akaraterőm juttatott ide, ahol most vagyok. Újra élek, és nem csak küzdök.
És hogy mi lett velünk? Semmi :) Köszönjük, jól vagyunk, senkivel nem cserélnénk. Szerencsések vagyunk, hogy megtaláltuk, és még csak el sem veszítettük egymást. Azóta neki is volt egy motorbalesete, amiben meg is halhatott volna. Most már ő is érti, mire céloztam azzal, hogy jobban értékelem a saját életemet. Hát azért mondom, hogy semmi okunk panaszra, mindenkinek megvan a maga baja, nyilván nekünk is, de már nincs olyan, amivel meg ne birkóznánk.
Ha érdekesnek találod, amit olvastál, lájkold a blog facebook oldalát, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg.