Százkilencedik bejegyzés - Visszatekintés
Sokszor eszembe jut, miért is tudtam majdnem teljesen meggyógyulni egy jórészt halálos betegségből, de legalábbis egy olyanból, amibe a többség belerokkan, és többé nem áll a saját lábára.
Amellett, hogy azt gondolom, odafönt vigyáztak rám, és ezt leckének szánták, szerintem az ismerőseim, barátaim, családom szeretete is itt tartott. Hiszem, hogy valami célja van annak, hogy nem csak hogy itt maradtam, de újra alkalmas lettem fizikálisan, és mentálisan is az álmaim megvalósítására. Én elölről kezdhetem az egészet, és nem fogom hagyni kárba veszni a második lehetőséget. Ha már ez történt velem, akkor értelmet adok neki, és nyitott szemmel várom a lehetőséget, amikor bizonyíthatom, hátralévő életemben valamikor, hogy nem hiába hagytak életben. Valami nagy dolgot akarok tenni, amivel ha egy tyúklépéssel is, de jobb lesz a világ.
Van ennek egy árnyoldala is, és a blog olvasóira ez nyilván nem vonatkozik, mert az érdeklődésük már bebizonyosodott. Azért is gyógyultam meg, mert "mindenki" lesz@rt. Azok, akiknek törődniük kellett volna velem, félgőzzel, vagy sehogy sem csinálták. Már az első pillanattól kezdve, amikor összecsuklottam a buszon, mert nem bírt meg a lábam. Az emberek mégis azt hitték, biztos részeg vagyok, és nem győztek más irányba nézni. Vagy később, amikor mondjuk busszal mentem, és még könyökmankót használtam, simán elnézte 50 ember, ahogy ott állok mankóval a kezemben. Azóta tudom igazán, hogy az emberek azt akarnák, hogy olyan legyek, mint ők. Egyszerűen nem illek bele a megtervezett világképükbe. Többszörösen sem. Nem tudják, hova is tegyenek a kockalakásban lakó kockafejű emberek. Nekem is "átlagosnak" kéne lennem. Hát én ebbe a képbe sohasem illetem bele. Miért most kezdeném?
Amellett, hogy azt gondolom, odafönt vigyáztak rám, és ezt leckének szánták, szerintem az ismerőseim, barátaim, családom szeretete is itt tartott. Hiszem, hogy valami célja van annak, hogy nem csak hogy itt maradtam, de újra alkalmas lettem fizikálisan, és mentálisan is az álmaim megvalósítására. Én elölről kezdhetem az egészet, és nem fogom hagyni kárba veszni a második lehetőséget. Ha már ez történt velem, akkor értelmet adok neki, és nyitott szemmel várom a lehetőséget, amikor bizonyíthatom, hátralévő életemben valamikor, hogy nem hiába hagytak életben. Valami nagy dolgot akarok tenni, amivel ha egy tyúklépéssel is, de jobb lesz a világ.
Van ennek egy árnyoldala is, és a blog olvasóira ez nyilván nem vonatkozik, mert az érdeklődésük már bebizonyosodott. Azért is gyógyultam meg, mert "mindenki" lesz@rt. Azok, akiknek törődniük kellett volna velem, félgőzzel, vagy sehogy sem csinálták. Már az első pillanattól kezdve, amikor összecsuklottam a buszon, mert nem bírt meg a lábam. Az emberek mégis azt hitték, biztos részeg vagyok, és nem győztek más irányba nézni. Vagy később, amikor mondjuk busszal mentem, és még könyökmankót használtam, simán elnézte 50 ember, ahogy ott állok mankóval a kezemben. Azóta tudom igazán, hogy az emberek azt akarnák, hogy olyan legyek, mint ők. Egyszerűen nem illek bele a megtervezett világképükbe. Többszörösen sem. Nem tudják, hova is tegyenek a kockalakásban lakó kockafejű emberek. Nekem is "átlagosnak" kéne lennem. Hát én ebbe a képbe sohasem illetem bele. Miért most kezdeném?
A betegségem alatt megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, mert - kis kivétellel - mindenki a saját kis mókuskerék életével van elfoglalva, és nagy ívben tesz rá, mi van velem, még ha nem is mondja ki. A legnehezebb időkben mindig magamra maradtam, még ha voltak is, akik törődtek velem, de nekik sem mesélhettem el mindent. Nekem egyedül kellett megküzdeni a faramuci élethelyzetekkel.
Végül a találékonyságom, az optimizmusom, és az életigenlésem átsegít(ett) a nehéz időkön. Van egy tök jó angol szó erre a jelenségre : ignorant. Azt jelenti magyarul, hogy leszari. Nem érdekelnek engem sem az olyan emberek, akiknek a részéről ezt tapasztalom. És most már nem csak a betegségről van szó. Általánosságban is a LESZAROM lett az ars poeticám. Van egy maroknyi ember, akik tényleg érdekelnek, és fordítva, és azon túl engem sem érdekel. Rengeteg idegtől kímélem így meg magam. Én választom ki, hogy ki és mi érdekeljen, és nem a világ külső ingerei. Szeretem azt hinni, hogy tudatosabb lettem.
A stroke után hónapokig minden éjjel azt álmodtam, hogy rendesen működik a jobb oldalam. És ébren is erre gondoltam mindig. Még ma is, ha álmodom, és emlékszem rá, egészségesnek látom magam. A fejemben élő kép magamról abszolút egészséges. Lehet, hogy fizikailag kevesebb lettem, de lelkileg mindenképpen több. Isten egyik kezével elvesz, de a másikkal ad! Mindennek megvan az ára...
Ha érdekesnek találod, amit olvastál, like-old a blog facebook oldalát, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg. Itt lehet a bejegyzéseket kommentelni, és nekem üzenni.
