Vannak a stroke-nak olyan járulékos következményei, amelyek nem elsősorban a stroke kontójára írhatók, inkább a vele járó önellátási nehézségeknek és a kiszolgáltatottságnak köszönhetően jönnek elő. Én is tapasztalok néhány ilyet, ezeket gyűjtögetem egy ideje, hogy csokorba szedve leírjam.

Sminkelés és frizura és manikűr - Bármilyen hülyén hangzik, én a stroke előtt nagyon adtam a kinézetre, fontosnak tartottam - és csak így éreztem magam szépnek - hogy mindig "rendben" legyek. De azalatt az idő alatt, amíg nem tudtam magamnak megcsinálni (bal kézzel már tudom, ha a jobb is segít). Szóval ez alatt az idő alatt megtanultam magamról, hogy anélkül se vagyok csúnya, hogy megcsinálom ezeket. A hajam szép fényes, és egészséges lett, mert nem használtam hajszárítót vagy hajvasalót, hiszem nem tudtam, ugye... A körmöm fehér lett, mert nem lakkoztam, a bőrömről pedig megtanultam, hogy magától rendbe jön, ha nem szadizom állandóan - hiszen ezt sem tudtam, ugye, mert 2 kéz kell hozzá -.Smink nélkül, vagy kevés sminkkel pedig abszolút vállalható az arcom, pedig a világon semmilyen kencét nem használok rá, mint azelőtt. Az idő ellen végül is úgyse lehet harcolni - nem mintha még ráncos lennék - ez csak egy illúzió. Az alapvető dolgokat, amiket 1 nőnek meg KELL csinálnia, mind megtanultam bal kézzel, és most tanulom újra jobbal, mert már engedtek annyit az izmaim (pl. hajfestés, szőrtelenítés stb.).

Konfliktushelyzetek - Észrevettem, hogy mióta a stroke volt, nem hogy nem érdekel az emberek véleménye, de át is estem a ló túlsó oldalára, és olyan egyénekkel vagyok képes vitába keveredni, akiktől azelőtt féltem, és hogy már egyáltalán nem vagyok konfliktuskerülő, mint azelőtt. Nem kevertem magam olyan helyzetbe, ahol vitatkozni kell, mert cikinek tartottam, magamat meg felsőbbrendűnek ,akihez az ilyen viselkedés nem méltó. Most bezzeg, olyan vagyok, mint egy piaci kofa :D A családom meg is ijedt, hogy bajba keverem magam  nagy számmal, és most még elfutni sem tudnék :D Meg kell találnom a középutat ebben is.

Mozgássérült - NEM vagyok mozgássérült. Bár azt sem szégyellném, ha az lennék, az is a részem lenne, az is azt jelentené, hogy megvívtam a saját harcomat, vagy még mindig vívom. Mindenképpen bátor lennék, mert elfogadnám, hogy többé nem állok lábra, mégis megpróbálnék teljes életet élni, és minden nap megküzdeni a mindennapi problémákkal, amik nehezítenék az életem, és mosolyogva tenném! De nem vagyok mozgássérült, rokkant, vagy ahogy tetszik. "Csak" egy halálos betegségből gyógyulok, ami nem megy könnyen, és gyorsan, és látható is a járásomon, de hát ez van. Nem magyarázhatom el ezt minden seggfejnek, aki bámul... Gábor szerint (a gyógyult stroke túlélő, akivel beszélgetni szoktam, és akinek olvasom a blogját, ami oldalt van) egyáltalán nem kéne, hogy ez érdeleljen, hát van mit fejlődnöm ezen a téren, úgy látszik, mert noha én azt hittem, megfelelőképpen tojok rá, ezek szerint mégsem annyira, ha ez zavarni tud.

Sz@rok az emberek véleményére - Úgy általánosságban elmondható, hogy noha még van mit tanulnom, így is elég jól le tudom ejteni, mit gondolnak rólam az emberek. Az a gyógytornászom, aki kijárt házhoz, azt mondta, hogy az emberek általában olyanok, hogy túlságosan érdekli őket mások véleménye, és ezért sokáig ki sem mozdulnak az utcára, amíg a stroke-nak látható jelei vannak. Ezzel magyarázható az is, hogy azon a stroke-napon, amin pár hónapja voltam, egyetlen botos, vagy sántító ember sem volt, csak én rohangáltam ott mankóval. Azért az elején engem is zavart, hogy látható, hogy valami nem oké velem fizikailag. Úgy éreztem, hogy mindenki engem néz; anyu azt mondja, pár másodpercig maximum, van mindenkinek elég baja, mintsem ilyenekkel foglalkozzanak. És tényleg.. ha belegondolok, és is csak 1-2 másodpercig néztem egy sántító embert, vagy akinek nem működött jól a keze, nem értem én rá ilyenekre, azt hittem megsérült, és kész. Valószínűleg rólam is ezt hiszik, és különben is, egyre kevésbé látszik, azt mondják.

Étel - ital szállítmányozása - Rengeteget röhögtem magamon, mert egy tálcát sem tudtam A pontból B pontba elvinni, a folyadék szállításáról nem is beszélve (a sántítás miatt, ugye). Régebben az is gondot jelentett, hogy levigyek valami ilyesmit a lépcsőn, mert bal kézzel kapaszkodnom kellett az egyensúlyérzék hiánya miatt, jobbal meg ugye nem tudtam. Ma már hálistennek egyik se jelent gondot, de ezek nem is voltak olyan rég, 1-2 hónapja. Azóta sokat fejlődtem és még fejlődöm egyensúly ügyben.

Jobb a memóriám -  Mivel sokáig mindkét kezemmel úgy írtam, mint egy dedós (bal kezes ugye eleve nem vagyok, úgyhogy azzal mindig is így írtam) kötelező volt, hogy megjegyezzem a dolgokat, ha már felírni nem tudtam semmit. Se egy bevásárlólistát, se semmi mást nem tudtam szépen leírni, a maximum, amit kínkeservesen el tudtam érni az, hogy nyomtatott betűkkel olvasható legyen. A kezemben egyre koordináltabb a mozgás, ezért már sokkal szebben is írok, és folyóírással. A technika korának köszönhetően a számítógép jegyzettömbjébe írtam fel, ha kellett valami, de azt mókás lett volna magammal vinni mindannyiszor :) Meggyőződésem, hogyha nem ebbe az elkényelmesedett korba születek, és rá lettem volna kényszerülve, hogy többet írjak kézzel, sokkal előbbre tartanék, ami a kéz finom mozgásainak rendbejövetelét illeti.

Hallás - Azt hallottam, még régen, hogy ha az ember elveszti egy érzékét, egy másik kiélesedik. Hát végül is az egyensúlyérzék is egy érzék, és valamiért nekem a hallásom lett jobb. De mint egy vadászkutyáé. A családom sokat nevetett is ezen, az elejétől fogva nem lehetett előttem titok, mert a szomszéd szobából a suttogást is meghallom a mai napig. Gondolom, ez majd eltűnik idővel, ahogy az egyensúlyom visszajön.

Vannak még biztos, most ezek jutottak eszembe, majd kiegészítem az irományt, ha eszembe jut több.

Ha érdekesnek találod, amit olvastál, lájkold a blog facebook oldalát, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg.