Ahogy ígértem most az lesz a fő téma, hogy miben sikerült változni, de előtte összefoglalom, mi történt február 1. óta.

A buszon történt, reggel, hogy éreztem magamon a tüneteket, előtte 4 nappal nagyon erős fejfájásom volt, és már nem olyan erősen, de tartott is még péntekig, amíg a tünetek jelentkeztek. Először a lábam nem bírt el, meg-megbicsaklott, mint a marionett bábunak, ha elvágják a madzagot. Majd nem tudtam gépelni, és még később beszélni sem. Rohamszerűen jött rám a gyengeség,  úgy beszéltem, mint aki be van rúgva, és sírtam a pániktól. Mehettem volna kórházba akkor is, de mindig is utáltam, nem akartam menni. Később, a nap folyamán majdnem hazáig BKV-ztam, egy darabon elém jöttek kocsival, mert mondtam, hogy nagy baj van. Most már tudom, számított volna az a pár óra, nem leszek még egyszer ilyen makacs. Na szóval, este már ügyeletet kellett hívni hozzám, mert összefüggtek a rohamok, ők hívták a mentőt, noha sem a vérnyomásom, sem a vércukrom nem volt magas. Még a saját lábamon szálltam be a mentőbe. A jobb oldalamra lebénulva, és kábán ébredtem a kórházban, most már tudom, sokat kellett altatni. Az első 2 hétből csak képek vannak meg, a látogatókról, az orvosról, a gyógytornászokról és a nővérekről, akik mind nagyon kedvesek voltak. Nem tudtam nagy wc-re menni, folyton a sajtosat kívántam, bár mozogni nem tudtam. Nem mertek kiengedni az intenzív osztályról 12 napig, hogy biztos megmaradok-e, mert tényleg fiatal vagyok. Közben csináltak 2 koponya CT-t és 1 MRI-t. Az biztos, hogy ez az időszak a családomnak is nagyon nehéz volt.

Innen kerültem át a rehab-ra, amit most már bizton állíthatok, utáltam. 6 hetet töltöttem ott, és ezalatt több mindenkivel összevesztem, rengeteget sírtam, voltam tolószékes kb. 3 hétig, és nagyon nehéz, és fájdalmas volt újra a járás, de amit elsősorban megemlítenék, az az, hogy mindenkinél gyorsabban fejlődtem, és mindenki szarabb helyzetben volt, még nálam is. 2 hónapon át mindig azt álmodtam, hogy a jobb kezemmel és a jobb lábammal csinálok dolgokat, és felébredve egyszer sem volt igaz. Kb. 3 hét múlva megszűnt a bénulás (bár nem teljesen, a mostani gyógytornászom szerint még mindig vannak béna izmok, amikkel nem tudok megcsinálni dolgokat, de erről később), és az akkori gyógytornászom - akinek ezúton is nagyon hálás vagyok - talpra állított, bár keservesen ment, és több segédeszközt is igénybe vettem, mégis jártam, és ez leírhatatlan boldogság volt. Noha, az orvosok azzal riogattak minket, hogy minimum 1 év a gyógyulás, van, aki meg sem gyógyul teljesen, én kitartottam, és olyan erősen akartam, hogy jól legyek, mint még soha semmit. Sokan próbáltak visszahúzni, de nem adtam fel. Minden nap gyakoroltam, többet is, mint elvárható volt, és a 3-6 hónap alatt, amíg egy stroke-os ( nekem "csak" ischaemia-s volt) ki szokott kerülni, már sokkal előbb otthon voltam. Volt, akit kifejezetten szerettem a kórházban mind a nővérek, mind a betegek között és sajnos, van, akinek nem való ez a hivatás. Van, aki lehúzó volt stb., tehát a szar kedvre ez is rájátszott, mintha nem lett volna amúgy is elég bajom, külső tényezők is visszarángattak a gyógyulásban. De ennek vége, próbálok rájönni, mit is lehet ebből tanulni, és másképp élni ezután.

Amiben megváltoztam: Ami külsőre is látható, hogy letettem a cigit, a kávét, sokkal kevesebbet, és egészségesebbet eszem (előtte sem ettem egészségtelen ételeket, és nagyon sokat sem, csak többet, mint most) és fogytam 13 kilót eddig. Nem tudom, a többi embernek ez milyen, de nekem nem is volt olyan nehéz, mint mondják, bár előtte nem tettem volna meg ezeket! Maradt egy kis afázia, vagyis beszédhiba, ami volt sokkal rosszabb is, annyiban még érzem, hogy nehezebb kiejteni a szavakat, és ha gyorsan beszélek, van, amit 2x kell kimondani, hogy menjen, de amúgy nem vészes, a logopédus 1x látott, és azt mondta, magától helyrejön. Minden stroke-os eset más, nem minden sérül egyformán. Sokkal csendesebb lettem, bár kezdek a régi önmagam lenni, noha a kiszolgáltatottság nagyban megváltoztatott. Sok mindent átértékeltem, de a céljaim ugyanazok maradtak, még ha az út rögösebb is, ami hozzájuk vezet. Hála Istennek, ugyanaz maradtam, csak megnéztem a dolgokat más szemszögből is, de hiszem, hogy ez hozzásegít majd, hogy még jobb ember legyek. Olyan lecke volt ez, amit soha nem felejtek el.

Ha érdekesnek találod, amit olvastál, lájkold a blog facebook oldalát, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg.