Többen kérdezték, hogy mit lehet a stroke-ból tanulni. Ez egy erre adott válaszomból indult, gondoltam, bejegyzést csinálok belőle, mert másokat is érdekelhet. 

Nos, ez attól függ, ki milyen nyitott szemmel járt előtte, és hogyan foga fel a körülötte lévő világot. Én már előtte megtanultam, hogy minden csak nézőpont kérdése, és hogy másokat nem tudok megváltoztatni, csak saját magamat, és ahogy a dolgokat látom. Kívülről nézve nem változott semmi, az élet pörög tovább, és nekem fel kell venni a ritmust, csak most már meg-megállok egy időre, és megfigyelem. Hogy miből kényszerültem hosszú ideig kiszakadni, és ma már fellélegzek, hogy de jó, mert a sodrásból kiszállva megtanultam pár dolgot.

Most a magam nevében fogok beszélni, szerintem ezekre a dolgokra mindenkinek magának kell rájönnie. Nincs általános érvényű tanulság, csak olyan, ami sokakra igaz lehet. hogy ne agyaljunk, hogy ne legyenek feldolgozatlan dolgaink, és kapcsolataink, hogy ne féljünk, aggódjunk, tehát ne emésszük magunkat; rohanjunk annyit. De ezek sem érnek semmit, ha pl. örökölt a baj, vagy valamilyen műtét, betegség, sokkhatás okozta. Először is, nem mindenki tanul a stroke-ból valamit is, és halkan jegyzem meg, hogy így gyógyulni is nehezebb.

A hozzátartozóknál 2 észrevétel, az egyik a családi kapcsolatok megerősödése, az hogy valóban ismerjék meg a szerettüket, ha eddig nem ismerték volna, mert ilyenkor a betegről minden álarc lehullik. Ha így szeretni tudjuk az illetőt, akkor igazán szeretjük önmagáért, és nem a tetteiért, vagy amiket kaptunk tőle, stb. Egy ilyen betegség, vagy tragédia kell ahhoz sokszor, hogy kihozza a valódi, bátor énünket, hogy segítsen megismerni magunkat, és másokat is jobban. A másik, hogy ezen keresztül a hozzátartozók is jobban megismerik saját magukat, hogy hogyan tudnak kezelni nehéz helyzeteket, és néhányat az alábbiak közül is a magukévá tudnak tenni.

Én rengeteget tanultam belőle, de azért, mert volt előképzettségem dekódolni a jeleket. Tudom, hogy minden fizikai baj lelki eredetű, és a fizikai test akkor tud gyógyulni, ha a lélek is gyógyul. Így lefordítottam a testem üzeneteit, és az alábbiakra jutottam:

Pontosan azokat kaptam, amiket kértem, ill. lehetőséget, hogy megtanulhassam őket. Pl.: Türelmet kértem, és ugye kénytelen voltam megtanulni, egy évekig húzódó betegség formájában. Megtanulni várni, ha megnyomod a nővércsengőt, vagy ha le akarsz venni valamit a polcról, de nem éred el, felmászni meg nem tudsz érte. Ezek az apró dolgok megtanítanak rá, hogy mindennek eljön az ideje, az akaratoddal nem irányíthatsz mindent.

Hogy mindenre van egy másik mód is, nem csak egy. Ezért nem létezik olyan, hogy lehetetlen, mert ha így nem megy, úgy még mehet. Még régen olvastam, hogy volt stroke-os örömködve mesélte a társainak, hogy sehogy sem tudta a fogkefére rányomni a fogkémet. Amikor kitalálta, hogy akkor is ugyanaz a végeredmény, ha a fogkrémet a szájába nyomja, és a keze helyett a fejét mozgatja, azonnal el kellett mondania ezt a sorstársainak is. Ez jól példázza, hogy nem csak egyféle módon lehet eljutni A-ból B-be, és nem csak hogy ugyanoda juthatunk, hanem még előbbre is, mert ki tudjuk kerülni az akadályokat, nem torpanunk meg előttük. Tehát a stroke leleményességre, kreativitásra is tanított.

Vagy bátorságot kértem, és megtanultam, hogy már nem kell félnem semmitől, főleg, ha ezzel is megküzdöttem. Mindig féltem az emberek reakcióitól, ha csinálok valamit, de már nem érdekel. A bátorság az is, hogy mindig merjünk kérdezni, és nem félni attól, hogy mi van, ha? Merjünk beszélgetni akárkivel, a legtöbb kutya csak ugat, nem harap. Merjünk belefogni dolgokba, és nem a következményektől félni. Ha soha nem próbáljuk meg, eleve elvesszük a siker lehetőségét. Azóta - mondanom sem kell - sokkal több minden sikerül, még ha nem elsőre, akkor is.

Vagy nagyobb önbizalmat kértem, így tanultam meg, hogy bármire képes vagyok, ha ebből felépültem, mert igazán kemény, én mégis legyőztem. Neki mertem futni a dolgoknak, anélkül, hogy a bukástól féltem volna. Mint ahogyan a gyógyulásban sem kételkedtem soha egy percig sem. Szóval akkor biztos más is így fog sikerülni, és tényleg így is van. Elhiszem, hogy ez nekem menni fog, és ez már félsiker, a másik fele, meg hogy teszek is érte.

Én mindig átlagos kinézetűnek tartottam magam, néha csúnyának. Most láttam magamat igazán elhanyagoltnak, amikor nem tudok mosakodni, fésülködni, később kifesteni magam, melegítőt tudtam csak felvenni, stb. Egy kócos, elhanyagoltnak kinéző lány voltam, mégis mindig igyekeztem mosolyogni, és a lelki erő elkezdett sugárzani az arcomról. Már nem hittem, hogy csúnya vagyok, leszartam, hogy sehogy sem illek bele a mai szépségideálba, ilyen előtte nem fordult elő, még ez is frusztrált, mint fiatal nőt. Ebben közrejátszott az is, hogy meg kellett szoknom a naturális kinézetemet. Nem ment a szemöldökszedés, a hajfestés, stb. Megtanultam, hogy az én szépségem belülről jön, és valaki vagy meglátja, vagy nem. A lényeg, hogy megtanultam bízni magamban, és szeretni magam. Ez nagy szó, mert előtte ezek leküzdhetetlen akadályoknak tűntek.

Sokkal kevesebbet ítélkezem, mert beismerem, hogy nem tudhatom, kinek mi a sztorija, amit én nem látok. Miért lett ilyen, amilyen, mik a gyengeségei, mikből fakad az önbizalomhiánya. Máshogy nézek minden sérült emberre is, nekik sokkal nagyobb lelki erejük van, mégis sokan alacsonyabb rendűként bánnak velük.

Soha nem fogadtam el segítséget senkitől, mert az kizárólag úgy volt jó, ahogy én csináltam. Most, hogy hónapokig másokra szorultam, tanultam meg, hogy engem is lehet helyettesíteni. Hogy más is tudja azt úgy, mint én, ha hagyom.

Hogy nem arról van szó, hogy ilyen rideg lett a világ, jó, persze vannak ilyen emberek, de önzetlen, segítőkész, csak a lehetőséget kell megadni. Nem azért nem segít a többség, mert nem akar, hanem, mert nem kérjük. Az embereknek jót tett, hogy segíthettek nekem, ezáltal is jobb emberek lettek.

Rengeteget tanultam magamról, hogy igenis leleményes vagyok, van lélekjelenlétem, és bátorságom, csak ki kellett hozni. Úgyhogy én a stroke-ot egy útmutatásnak, irányba állításnak tekintem, merítek belőle, és felhasználom a velem történteket, mert nem volt véletlen. Valamiért történt.

Én nem vagyok áldozat, hanem diák, aki éppen tanulja a leckét. Mindig mögé kell nézni a dolgoknak. A hit nekem is segített pl., pedig nem vagyok vallásos, de ez azt is megtanította, hogy nem múlik rajtam semmi, ami az életet, vagy a halált illeti, ha az lenne a sorsom, lejárt volna az időm, de az, hogy életben maradtam, nem lehet véletlen, tehát kötelességem kihasználni úgy, hogy a tőlem telhető legjobb emberré válok.

És ezeken filózgatva lassan a testem is gyógyult. Nem magától, abból nem lehet tanulni. Minden egyes dolgot nagy küzdelem árán kaptam vissza, és ezért tudom, hogy rászolgáltam, megérdemlem. Pl.: Hogy emberek közé mehessek, vagy hogy ezt most elmondhassam Nektek Én, Eni megtaláltam, amit kerestem, életcélt, tanulságokat, de ez rám érvényes, másra nem biztos.

A régi, pörgős, önpusztító életem pedig nem hiányzik. Mert mintha letisztogattam volna, újra visszaszereztem mindent, amit szerettem benne, csak a sallangok nélkül. Így már szeretem, nem veszem természetesnek. Mint ahogy a benne elfoglalt helyemet sem. Nem fogadom el a skatulyákat, ahová beraktak, nem leszek örökké güriző kispolgár, attól, hogy narancsbőrös a combom, még nem vagyok csúnya, és másodrendű állampolgár. Attól, hogy nincs sok pénzem, még nem vagyok szegény. Nem engedem, ill. nem veszem magamra, hogy emberek mi minden alapján meg-és elítélnek. Már tudom, hogy nem ismernek, és nem haragszom rájuk. Van hol aludnom, van, mit ennem, máris gazdagabb vagyok, mint a világ 70%-a, stb. Rajtam múlik, hogy mi leszek. Újra tervezem az életemet, és most már tetszik, pedig a világ nem változott, csak én.

 

"Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban."

- Mahatma Gandhi

Én nem leszek áldozat, a szegény én, akivel mindig csak kitolnak. Nem fogok naphosszat arról panaszkodni, hogy ez a tudatlan egészségügy hogy nem tudja ezt sem megelőzni, sem rendesen kezelni. Bosszankodni azon, hogy az emberek többsége hogy nem törődik a többiekkel. Hogy a társadalom ellenem van, de hiszen a társadalom belőlem is épül. Vicces, de magam miatt ezeken kevésbé szoktam magam felhúzni, mint Miattatok, mert én tudom kezelni, feldolgozni, túllépni rajta, még ha idegesít is. De ez nem biztos, hogy mindenkinek sikerül, minden negatívitás visszavet. Én megtehetem, hogy már ne érdekeljen, mert, mint írtam, sokszorosa a jó a rossz dolgoknak, amik érnek. És nem utolsó sorban sokkal többet kapok vissza, mint amit adok. Szóval ezt az egészet egy mondatban is le lehet írni, de az nekem nem erősségem :) A személyiségem nem változott, csak erősebb lett, az változott, ahogy a dolgokhoz állok

"Sötétség nélkül nem létezik a fény sem."

Harry Potter c. film