Tegnap 2-kor indult a hepaj. Nagyon szeretem az ilyen napokat, amikor az ember azt akarja, hogy ne legyen vége. Tudtam, hogy kedves emberek között leszek, úgyhogy nem aggódtam.

Kis különbséggel mind megérkeztünk. Gyorsan megtalálta mindenki a közös hangot. Miután elmeséltük, kinek milyen volt a stroke-ja, és mi maradt meg belőle, Gabi elmondta, hogy milyen lépéseket tesz, hogy a stroke, mint élen járó halálozási ok, nagyobb publicitást kapjon itthon. Mert hogy ennek külföldön van kultúrája. A beteggondozásnak, és az utógondozásnak. Itthon addig terjed a releváns figyelem, amíg megmentik az életedet. Vagy maximum addig, amíg 2 lábra állítanak. Utógondozás, mint olyan nem létezik!! Mindennek a betegnek és a családnak kell utána járnia, és kikunyerálnia. Ez nem utógondozás!

A stroke-on átesett emberek hónapokig, de sokszor évekig otthon vannak magatehetetlenül, segítségre szorulva. Sok esetben nem tudnak mozogni és/vagy beszélni. Hát ezért nem halljuk többet a hangjukat. Ezért nekünk, gyógyult stroke-osoknak kell felemelnünk a miénket. Hogy a stroke-ra végre odafigyeljenek. A legfiatalabb közülünk 24 évesen kapta meg a betegséget, de a legidősebb is csak középkorú!

Mutattunk egymásnak speciális gyakorlatokat. Beszéltünk róla, hogy milyen fontos a szeretteink támogatása, hiszen az elején majdnem mindenki magatehetetlenné válik. E nélkül az ember lassabban, vagy egyáltalán nem épül fel. Meséltünk az egészségügyben elszenvedett, sokszor vérlázítóan lekezelő, vagy lemondó hozzáállásról és a hiányosságokról. A nővérek, és ápolók odaadó munkájáról.

Gabi már rutinos a stroke jeleinek felismerésében, mesélt egy sztorit, miszerint időben felismert egy stroke-ot, így az illető családja időben mentőt hívhatott, ezzel megmentve őt. Az a történet is tetszik, amit az egyik hozzátartozó mesélt, hogy ismert egy stroke-os hölgyet, aki ugye alig tudott járni is. Elment társas táncot tanulni, hogy fejlessze a lába mozgásait. Eleinte kinevették, aztán már nem is mondta meg senki egy idő után, hogy mi baja volt, olyan jól megtanult táncolni.

Órákig beszélgettünk, és még így is sok maradt a téma, amit majd az elkövetkezendő találkozók alkalmával beszélünk ki, mert biztos, hogy lesznek. Nagyon vidámak, felszabadultak, őszinték voltunk, és élveztük, hogy legalább egymás előtt nem kell feszengenünk, és szégyellnünk azt, hogy átestünk egy stroke-on, és ez nyomot hagyott rajtunk, adott esetben. Tuti, hogy nem veszítjük el egymás nyomát ezek után :) Szerintem jó kis közösség van kialakulóban :)

A TÚLÉLŐK, és a szuper családtagok + a fotós, ugye :)

Szandra, a 26 éves hős, háttérben az apukája:)

Pisti, aki már fél évvel a stroke után autót vezetett

Sarkadi Gabival, aki a Strokeinfó Alapítványt vezeti

Jövőre veletek ugyanitt!! :)