1. szülinapi poszt - Na erre se volt túl sok esély!

Sziasztok! Rég nem írtam, és blablabla, már nem is lesz rendszeres a blog, mert már nem szolgáltat annyi témát ez a betegség, csak akkor írok, ha találok valami idevágót. Erről a napról mégis megemlékezem, az első december 1-jéről, mióta a stroke-ot kaptam. Ez azért érdekes, mert a wikipedia szerint "Minél előbb kórházba kerül a beteg, annál nagyobb esélye van a túlélésre és arra, hogy a lehető legkevesebb maradványtünettel gyógyuljon fel a betegségből." Egy elismert hazai orvos szerint pedig azoknak, akik nem haltak meg a stroke szövődményeitől, azoknak kb. 40% a túlélési esélye a továbbiakban. Hát ennek örömére összefoglalnám a 2013-mas évemet. 

 

Ez év február 1-én stroke-ot (az agyvérzés elterjedtebb neve) kaptam, a javasolt 3 óra helyett kb. 15 órával a tünetek jelentkezése után kerültem kórházba (a saját makacsságom miatt), így mint tudjátok, a jobb felemre lebénultam; majd miután abból kijöttem, folyamatosan a gyógyulásért dolgoztam, és teszem ezt most is. A 2. stroke kockázata mindig min. 10x magasabb is lesz; ez csökkenhet az évek múltával és az egészségesebb életmódra való áttéréssel, amit én a mai napig tartok is. Nem fogyókúrázom, hanem életmódot váltottam, mindenre próbálok természetes (méreg mentes) és egészségesebb alternatívát találni; az ésszerűség határain belül. Sok mindent kipróbáltam, de nekem a mértékletesség vált be, és a rendszeres testmozgás. Mivel az izmaim összezsugorodtak és legyengültek (kívülről nem látható) az agysérülés (főleg mozgásszerveket érintett) következtében, ez az évem úgy telt el, hogy pár nap kihagyással, de minden nap edzettem, nyújtottam, erősítettem, mozgattam, erőltettem a testemet. Ehhez képest a kezdeti lendület következtében leadott kilók egy idő után nem csökkentek tovább, bár vissza sem jöttek, szóval inkább formálódott a testem, minthogy lefogytam volna. Lelkiekben is változtam, minden felértékelődött, semmit nem veszek evidenciának, amit a magaménak tudhatok; rendszeresen hálát adok, befejeztem a panaszkodást. Mára már az emberekkel is toleránsabb vagyok, és segítek, akin tudok. Nem hajszolom túl magam, és megszabadultam a káros szokásaimtól. Mára már visszakaptam a régi életemet, és a tőlem telhető legmagasabb szinten igyekszem is ellátni a feladataimat. Írtam egy cikket egy országos napilapba, szerepet vállaltam stroke-os emberek gyógyulásában, interjú készült velemstroke tanácsadó voltam egészségnapon és előadást tartottam az egészséges életmódról. Megjártam Afrikát az év végén, és teljesen önálló vagyok fizikailag, és lelkileg is, csak már jobbra használom a képességeimet, mint annak előtte.

Kerekesszékben kezdtem, majd mankó, majd semmi. Most sem mindig, de sokat hordom a peroneus emelőt, annak érdekében, hogy a még meglévő tünetek is legalábbis csökkenjenek.Vannak ugyan olyan dolgok, amiket (még) nem tudok megtenni (úszás, tánc, biciklizés, motorozás, futás stb.), de ezek nélkül lehet élni, és azért hiányoznak, mert előtte csináltam őket. Vannak, akik sohasem tudták egyiket-másikat.

Nem javulok már olyan látványosan, mégis szerintem maradványtünetekről ebben a megfogalmazásban csak évek múltán beszélhetünk, ha már biztos, hogy semmit nem fejlődik a delikvens; az én esetemben pedig már 9 hónapnál ezt emlegették, ami nonszensz ezzel a betegséggel kapcsolatban. Tisztában vagyok vele, hogy a régi már nem leszek soha, de szeretném kihozni a megváltozottan működő testemből amit csak lehet. Ebből a betegségből, ami ennyire súlyos volt, min. 1 év, de inkább 1-2 év a gyógyulás, hiszen a mozgásszervek fele teljesen tönkremegy, elvész az egyensúlyérzék, és a többi készségben is változás áll be, nem beszélve a vele járó depresszióról (ami ment, az már nem megy - érzés miatt). 

Végül most azt veszem észre, hogy mindent jobban meg tudok látni, nem csak nézni, mert nem tudok elsietni a helyszínről :D Ha megtanulnánk, hogy minden normális, nem lenne kellemetlen mozgásukban vagy ideiglenesen, vagy véglegesen korlátozott emberekre nézni. Én is ilyen voltam, nem hibáztatok senkit. Csak a fagyi visszanyalt. Én most is azt mondom, amit közel 1 éve mindig, ha erről beszélek: hogy szerencsésnek tartom magam. Mert kaptam egy nagy pofont, egy figyelmeztetést, ami ha nem jön, lehet, hogy 40 évesen elpatkolok szívrohamban, vagy rákban, mert a testemben felhalmozódott mérgek - mind testi, mid lelki - akkorra fejtik ki a hatásukat. Így, fiatalon még elég jól fel tudok épülni, és még időben jobb irányt adhatok az életemnek.

MINDENKINEK KÖSZÖNÖM, akinek ebben a legkisebb része is volt, a pozitívakat, de még a negatívakat is a javamra fordítottam.


Még a február 1-éről, a stroke-om évfordulójáról fogok megemlékezni, aztán visszatérek végleg a normál kerékvágásba, csak már minden évet ajándékként fogok megélni (és még a 30. szülinapomat is jövőre :D).

Puszilok mindenkit! :)

 

1395195_10202544780083927_917559297_n.jpg

 

 

 

Ha érdekesnek találod, amit olvastál, lájkold a blog facebook oldalát, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg.