Negyvenkettedik bejegyzés - találkozás egy hasonszőrűvel

Először leírom, mikben fejlődtem. Rohamosan javulok, szinte én sem tudom már követni, már bot nélkül megyek mindenhová, mert mióta már tudom, hogy fel tudok állni, ha kell, megszűnt bennem az eleséstől való félelem. Így sokkal bátrabb lettem, és merek bot nélkül menni hosszú távon is. Persze, már szó sincs elesésről, maximum megbillenek néha, de akkor is megyek tovább, miután visszanyertem az egyensúlyom. Ez kívülről nem is látszik. Azért illúzióim nincsenek, látható, hogy hülyén járok, de pl. nem húzom a lábam, mint sok stroke-os. A jobb kezemet is sokat használom, és már több mindent tudok vele csinálni. A beszédemen, csak nagyon figyelve lehet észrevenni különbséget a régi állapotomhoz képest. 

Ma találkoztam Sarkadi Gabival, a Strokeinfó Alapítvány vezetőjével. Ő 7 éve, szintén fiatalon esett át ezen a betegségen, és miután felgyógyult, hozta létre ezt az alapítványt. Azóta is küzd, hogy ez a betegség nagyobb publicitást kapjon. Pont a szörnyen rossz mivolta, és a rengeteg idő és energia kiesés miatt, amit ez okoz, meg akar óvni tőle másokat. Nagyon sokban hasonlítunk, hosszú a közös érdeklődési körök listája. Annak idején ő is túlpörgette magát, ez válthatta ki a stroke-ot. Az én életem, amellett, hogy stresszes volt, és gyors, meg pörgős mindig, semmit sem tettem, hogy ezt ellensúlyozzam, és nem törődtem igazán az egészségemmel, és amellett, hogy régen sem voltak rossz gondolataim úgy általában, azért átlagosnak számítottam, ami az életvitelt illeti. Na, Gabi is ilyen Duracell nyuszi, mint én voltam, és a régi dogait most sem adta föl, csak ez még hozzá jött, de már tudja, hogy nyugtassa le magát, hogy ez még egyszer ne történjen meg. Mondta, hogy a stroke-ot kapott emberek nagyban meghalnak 5 éven belül, miután az első stroke-ot megkapták (persze, ha nem változtatnak). Őt ezzel ijesztgették akkor, ami végül is hatásos volt, még ha nem is értek vele egyet, mert ő is átváltott egészséges életmódra, és belülről is rengeteget változott. Lemondtak róla is, ahogy ahhoz sem fűztek túl sok reményt, hogy én meggyógyulok. De benne is volt annyi dac, hogy igenis megmutassa, hogy akkor is menni fog, és ma már nem látszik rajta szinte semmi.


Szóval vannak sikersztorik, hétköznapi hősök, rajtam kívül is, csak sokan nem hallatják a hangukat. Gabi megkért, hogy vállaljak szerepet az alapítványi munkában azzal, hogy a facebook oldalát én szerkesztem (https://www.facebook.com/StrokeinfoAlapitvany?fref=ts), úgyhogy mostantól ott is olvashatjátok a gondolataimat.

Ami az idevágó tanácsait illeti, mondta, hogy bármilyen torna jó, ami az izmokat nyújtja, és erősíti, az összes házimunkát próbáljuk meg csinálni, még ha azelőtt nem csináltuk is. Minden csak gyakorlás, és idő kérdése, ő 2,5 év alatt gyógyult meg, de mivel - mint tudjuk -, minden stroke-os eset más, ez az idő is egyénenként változhat. Az övé súlyosabb volt, mint az enyém, és tessék, mégis fölállt belőle.

Úgyhogy a tunyaságra nincs mentség, én is szégyellem, hogy valaha az voltam.

321470_166827983479459_1866086514_n.jpg

 

Ha érdekesnek találod, amit olvastál, lájkold a blog facebook oldalát, mert naponta teszek ki olyan tartalmakat, amiket itt nem osztok meg.